Nem a “rossz” gyerek és a depressziós felnőtt a hibás az állapotáért – interjú Feldmár Andrással

Elgondolkodtató interjút készített Feldmár András ismert és elismert pszichológussal az Anyám borogass! blog. Feldmár szerint nem a “rossz” gyerekekkel, és a depressziós felnőttekkel van a baj, hanem a környezetükkel.

feldmár

“Sokakkal szemben úgy gondolom, ha valakivel baj van, az nem belőle származik, hanem a közte és a többi ember között kialakult viszonyból. Biztos vagyok abban, hogy aki szenved, azért teszi, mert bántották, nem azért, mert őrült, még ha ez utóbbit könnyebb is elhinni a környezetének, hiszen nem kell foglalkozniuk azzal, hogy az illetőt mi zavarta meg, mi taszította ebbe az állapotba.

Akárcsak a buddhistáknál, a fontos ebben az esetben az, hogy a szenvedő megismerje, elfogadja és szeresse magát, és minden energiáját arra fordítsa, hogy egy olyan környezetet teremtsen magának, ami kiegészíti őt. Vagyis: a környezetedet változtasd, ne magadat. Itt téved például a nyugati pszichológia, amikor tévesen azt hiszi, hogy mindenkinek magán kell dolgoznia. Hiszen a környezetet és a viszonyokat kell megváltoztatni.”

A pszichoterpeuta gondolatai kifejezetten felszabadítóak, például megcáfolja a manapság olyan divatos “minden betegség a te lelki bajaidból fakad” elméletet.

“Susan Sontag írt egy könyvet akkor, amikor rákos lett, és ebben megfogalmazta, hogy senki ne mondja neki, hogy ő az oka a betegségének. Gyakorlatilag mindenkit elküldött a francba. Elmondta, hogy a TBC-vel kapcsolatban is rengeteg elmélet terjengett korábban arról, hogy milyen lelkű ember kapja meg könnyebben, de amikor kiderült, hogy egy baktérium által terjed, megszűntek a teóriák. Sontag szerint ha majd megtudjuk, mi a rák, teljesen másképp fogunk gondolkodni róla. Karl Menninger leírja, hogy minden betegségnek van egy pszichoszomatikus komponense, ami lehet nagyon kicsi és nagyon nagy is, de sosem tudjuk pontosan, mekkora. Mindig jó, ha érdekel, hogy van-e valami, amit megváltoztathatok az életemben, hogy felgyorsítsam a gyógyulást, vagy elkerüljem a megbetegedést. Ez fontos és nagyon is legitim érdeklődés, és teljesen más, mintha valaki kívülről rámtör, és azt mondja, hogy én okoztam magamnak a daganatot.”

Személyes kedvencem a gyerekekről és az iskolarendszerről szóló rész, ahol több évtizedes hibás gondolkodásról mesél:

“A gyerekek azt hiszik, hogy azért érzik rosszul magukat, mert ők rosszak. Nekik is tudtukra kell adnunk, hogy valójában azért érzik rosszul magukat, mert rosszul bántak velük otthon vagy az iskolában. Hiszen rossz gyerek nem születik. Csak sajnos a gyerekek sem akarják tudni, hogy bántják őket, mert akkor meghasadnának, meghalnának: azok ellen kellene fordulniuk, akiket szeretnek. Sokan még felnőtt korukban is eltűrik a rossz körülményeket, mert azt hiszik, hogy ha majd jobbak lesznek, jobban is szeretik őket.

Attól, mert valaki egyszer kitalálta, hogy minden hatévesnek iskolába kell mennie és ugyanazt kell tanulnia ugyanazokkal a módszerekkel, mint a többieknek, ez nem lesz igaz. Minden gyerek más! Ha odafigyelnénk a gyerekekre és nem azt akarnánk, hogy ők figyeljenek ránk, nem lennének tanulási problémák.

Persze vannak diagnózisok, vannak a zavaroknak nevei, címkéi, de ezek lehet, hogy legkevésbé sincsenek segítségünkre. A legfőbb kérdés, hogy milyen környezetben érezné jól magát például az aspergeresként címkézett gyerek vagy az adhd-s gyerek. Lehet, hogy lovak között vidéken például tökéletesen boldog volna. Szerintem, ha az egész családot kell ehhez átmozgatni, azt is meg lehet tenni. Én is megmondtam a fiamnak annak idején, hogy addig megyünk, amíg nem találunk egy olyan iskolát, ami neki megfelel. Ha egy másik országban, akkor ott. Egy helyet, ahova örömmel mehet.

Nem tehetjük meg a gyerekünkkel, hogy minden reggel elküldjük őket a börtönbe! Hát hogy szeresse így a szüleit? És ha megmondja, hogy nem akar odamenni, akkor még nagyobb a baj, hiszen a végén azt hiszik, valami nincs rendben vele, és elküldik a pszichológushoz, miközben az iskola rossz.”

Mielőtt vacak anyának éreznéd magad:

“A szeretetnek az a karaktere, hogy sosem tökéletes. Mindig lehet jobban szeretni, mint ahogy most szeretek. Ehhez hozzá kell szokni. Winnicott mondta egyébként, hogy nem segít senkinek, ha jó anyát játszunk, mert a gyereknek egy tökéletlen, de valódi, spontán anya sokkal megfelelőbb, mint egy színészkedő. Az anya legyen önmaga, ez a legfontosabb, és ez nagyon felszabadító. A gyerek is meg tud bocsájtani a szüleinek, amikor nem tökéletesek, hiszen nem tökéletesnek kell lenni, hanem kommunikálni kell.”

Forrás: Anyám borogass!