Anya, miért van igazából háború?

Mit lehet erre a kérdésre válaszolni egy 7 éves gyereknek? A Lemon.hu olvasójának ezt a szinte megválaszolhatatlan kérdést szögezte neki kislánya, mikor a budapesti Keleti pályaudvaron várakozva látták, ahogy a háború elől menekült családok – amerre a szem ellát – élik az életüket az aluljáróban, kiszolgáltatva, nincstelenül.

Budapest, 2015. augusztus 30.Migránsok a Keleti pályaudvarnál kialakított tranzitállomáson 2015. augusztus 29-én este.MTI Fotó: Szigetváry Zsolt

Migránsok a Keleti pályaudvarnál kialakított tranzitállomáson (MTI Fotó: Szigetváry Zsolt)

Egy olvasói beszámoló arról, milyen nyomasztó és szívszorító érzés élőben látni azt, amit a tévé sugároz nap, mint nap.

Keleti pályaudvar, a müncheni Railjetre várunk, mint még sokan mások. Valami van a levegőben, lehet látni az arcokon. Nem nevet vagy mosolyog itt senki, még a gyerekek sem, ők aztán meg pláne, hogy nem. Ők sem értik ezt az egészet, mi, felnőttek sem. Megmagyarázhatatlan, hogy miért van annyi menekült, amerre a szem ellát. Hogy miért alszanak az emberek az aluljáró közepén. Hogy miért vannak köztük pici gyerekek is, kisbabák, akik alig egy-két hónapja látták meg a napvilágot. Gyönyörű kisbabák, karonülők, minden anya szíve ellágyulna a láttukra.

Kiváncsiskodó kislányomnak mondom, hogy ők is a háború elől menekülnek, mint az egyik osztálytársa, aki tavaly velük kezdte az elsőt. Erre rámnéz, és megkérdi: “Anya, miért van igazából háború?”

Mit mondjak erre? Mit lehet erre a kérdésre válaszolni, hogy megértse egy hétéves kislány? Hogy felfogja a felfoghatatlant? A railjet indulása már rég ki van írva a Keleti kijelzőjére, csak a vágányt nem írták még ki. Mindenki tűkön ül. Aggódó tekintetek, amerre csak a szem ellát. Mindenki más valami miatt aggódik. Van, aki fotózza is a menekülteket. Kamerákkal, okostelefonokkal. Ki mivel. Én csak bámulok magam elé. Figyelek. Nem visz rá a lélek, hogy elővegyem a telefont, és fotózzak.

Figyelem a járókelőket. Egy kisfiú, aki akár a kislányom osztálytársa is lehetne, felnéz rám, két perc múlva megint elmegy mellettem, akkor már egy alma van a kezében. Egy fehérkendős nő épp pizzát vesz a kisfiának, a kezébe nyomja, ő nem eszik semmit. Talán már attól is jóllakik, ha a fiát látja enni. Egy srác odamegy az újságos standhoz, tartja a pénzzel teli két kezét az eladónak, hogy vegye ki onnan a pénzt ő, mert neki fogalma sincs, mennyit ér a kék színű bankó meg az a pár érme. Jobbkezében a mobilját szorongatja, lehet, hogy csak feltöltötte a mobilját, fogalmam sincs. Az eladó a zsebszámológép kijelzőjén magyarázza, hogy nem elég a pénz. Előkerül még egy bankó. Fiatal, jólöltözött, fejkendős lány megy el a kijelző alatt, idős bácsikák is, egyre többen vagyunk. Lehet, hogy ők is a railjetre várnak?

Kislányom egyre türelmetlenebb, folyik a víz mindenkiről. 35 fokot mondtak mára. A hangosbemondó is felhívja az utasok figyelmét arra, hogy mindenképpen vigyenek magukkal elég folyadékot az útra a meleg időjárásra való tekintettel.

Kislányom közben kontyba köti a haját, kérdi, hogy tetszik-e nekem az új frizurája. A szám mondja, hogy igen, közben szomorú a szemem. Itt nem mosolyog senki. A szívem szorul meg, ha körülnézek. Nem lehet nem látni azokat a szomorú szempárokat, azokat a fiatalokat, akiknek most a tegnap esti buliról kéne beszélniük, miközben esetleg arra gondolnak, hogy mi lesz velük holnap, vagy hogy hol fognak aludni aznap.

Még mindig nincs kiírva, honnan indul a vonat. Kislányom most azt találja ki, hogy felhívja a mozdonyvezetőt telefonon, és hazavarázsol minket a képzeletbeli telefonjával. Ha ez ilyen könnyű lenne!

Várunk, mint a menekültek, de mi most hazatartunk épp. Tudjuk, hogy hol alszunk majd este, hazamegyünk a sajátunkba. Szomorú itt mindenki. Lehetetlen helyzet ez. Senkinek sem jó így. Néha elkapok egy-egy tekintetet. Ha ezek a szemek mesélni tudnának!

Talán jobb is, hogy nem tudnak mesélni, hogy nem beszélem a nyelvüket, így is elég rossz belegondolni, honnan jöttek ők. Valamikor Perzsia volt a civilizáció bölcsője, ahogy Egyiptom és Görögország is. Mit gondolnának az ókori ősatyák arról a világról, amiben most élnek-halnak modern kori leszárazottaik?

Már csak 20 perc van a vonat indulásáig. Senki sem mozdul, készenléti állapotban vagyunk, menjünk már innen, nem akarunk itt ragadni. És akkor megjelenik a railjet. A messziből látszik már a fekete-vörös színű mozdony körvonala. De a kijelzőn még mindig semmi. Mi megindulunk, látjuk már, hová fog beérkezni a várva várt vonat. A peronon rendőrök állják utunkat. Jól megnézik az utasokat, nem engednek be csak úgy akárkit. Olyan mintha egy filmben lenne az ember. Egy második világháborús filmben, modern feldolgozásban. Mi bejutunk a vonat mellé, beengednek minket a peronra. Már nem látunk egy menekültet sem, most már csak a helyünket kell keresni a vonaton. Szürreálisnak tűnik a hátunk mögött elhalványuló Budapest.

Otthon, a monitor mögött mindenki írhat, amit akar. De teljesen más érzés élőben látni azt, amit a tévé sugároz nap, mint nap. Összeszorul a gyomrom, ha arra a félórára gondolok, pedig minden rendben ment. A vonatunk pontosan indult, senki sem ült a helyünkön, kényelmesen utaztunk. Mi hazaértünk. Ők meg mennek valahová. Ki tudja, hová?!