Vekerdy Tamás: “Az iskola jelenlegi formájában megbetegíti a gyerekeinket”

Vekerdy Tamás pszichológus a mai iskolarendszer visszásságairól beszél egy interjúban, amely a  Wmn.hu-n jelent meg. Túl sok jó híre nincsen, szerinte a mostani rendszer egyszerűen működésképtelen, és a gyerekek nagy részének szüksége van a szülők segítségére ahhoz, hogy a tanulás ellenére egészséges felnőtt váljék belőlük. D. Tóth Kriszta nagyinterjúja Vekerdy Tamással.

A szülők beveszik a süket dumát arról, hogy teljesítményelvű világban élünk, ha jót akarsz a gyerekednek, “topmenedzserképzést már az óvodában is!” Jönnek a béték, a káefték az oviba, kikapkodják a kicsiket a szabad játékból és elviszik “képezni”; lovagolni, úszni, angolórára… ami teljesen abnormális. A zseniális topmenedzser nem abból lesz, aki már az óvodában topmenedzser képzést kapott. Hanem abból, aki teljes értékű óvodás lehetett, sok mozgással, szabad játékkal, mindennapos mesehallgatással. Aki mindennap hall mesét, annak iskolába lépéskor a nyelvi fejlettsége másfél évvel előzheti meg azt, aki csak rendszertelenül hall – vagy pláne csak néz! – mesét. Márpedig a nyelvi fejlettség a gondolkodás alapja.”

“Stephen Hawking nem tudott megtanulni írni-olvasni az alsó osztályokban, holott akkor még egészséges volt. Miért? Csak. Mással volt elfoglalva. A régi magyar iskolában azt mondták a tanároknak: itt vannak a gyerekek, 4-6 év alatt tanítsd meg őket stabilan írni-olvasni! Közben menjetek le a patakpartra, mert ez volt a környezetismeret. Játsszatok, futkározzatok, énekeljetek…”

A gyereknek tudnia kell, hogy mi, a szülei, mindig megvédjük a külvilággal szemben, bármi történik – akkor is, ha nem értünk egyet, azt majd külön elintézzük vele –, tudnia kell, hogy ott állunk mellette és mögötte.”

Nincs értelmetlenebb dolog, mint a házi feladat. Ezt az úgynevezett Hattie-jelentések is alátámasztják. Az új-zélandi professzor vizsgálatából kiderült, hogy az a fajta házi feladat, amit nálunk kap a legtöbb gyerek, semmire sem jó. Mert az eminens odakeni, a többi pedig szünetben lemásolja az eminensről. Ez nem azt jelenti, hogy a gyerek otthon ne csináljon semmit. Dehogynem. Válasszon a harmincöt feladatból, ami egy nagy papíron ott lóg a falon, ha akar, dolgozza ki otthon és adja elő. Két év alatt harminc gyerekből egy sincs, aki legalább egyet ne választott volna.”

A finn gyerek nem szorong. A finn gyerek azt tanulja meg, hogy próbálkozz, vállalkozz! Legföljebb hibázol. Abszolút nem baj. Tévedni, hibázni jó! Abból tanulsz. Nem úgy van az, hogy tévedhetetlenül születek, jól bemagolok mindent és tökéletes vagyok. Ilyen nincs. Ha valamelyik gyerek hibázik, az jó. Ne csesszük le érte, hanem nyomozzuk ki együtt, hol tolta el! Ezekből lehet megszerezni az ismereteket.”

“A Magyar Tudományos Akadémia kétszer is megjelentette Nemes Lívia és munkatársai vizsgálatát (Pszichoszomatikus tünetképződés kisiskolás korban), amelyből az derül ki, hogy bár a lányok mindig egészségesebbek, mint a fiúk, kevesebben halnak meg születéskor, kevesebben vannak kórházban, orvosnál, pszichológusnál, amikor iskolába lépnek, ez a trend megfordul. Mert a lányok sokkal jobban alkalmazkodnak az iskolához, jobb tanulók, jobb magaviseletűek, de ezért nagy árat fizetnek. Fejfájás, szédülés, szemkáprázás, hányinger, hányás, gyomorgörcs, hasfájás, szorulás, hasmenés, stb. Az orvosnál aztán kiderül, hogy még semmi bajuk (mert ha a pszichés tünet sokáig fennáll, a test is megbetegszik), ez pszichoszomatikus tünetképződés, és ezzel fizetnek azért, hogy annyival jobban alkalmazkodnak az iskolához. (…) És akkor még tegyük hozzá a legfrissebb amerikai kutatások eredményeit. Az, hogy a tanító milyen, később egy asztmában, egy gyomorfekélyben is visszaköszönhet. A kutatók több mint 17.000 embert követtek végig gyerekkortól a felnőttkorig. És bebizonyosodott, hogy az, ami az iskolában, és azzal párhuzamosan a családban történik egy gyerekkel, az egész életpályára és a felnőttkori egészségre, testi állapotára kihat. Vagyis mi itthon a gyerekeink testével semmilyen értelemben nem törődünk, és ez nagyon szomorú.”

“- Például: ül a kisfiam este fél kilenckor a füzet fölött, tollal a kezében. Mi a baj, Ferikém? – kérdezem tőle. A gyerek már teljesen hiszterizált állapotban van. Egy napom… egy napom… én ezt nem tudom megírni! Ilyenkor mondhatnám azt, hogy kisfiam, ne mentél volna le fél háromkor biciklizni, most addig ülsz itt, amíg meg nem írod. De én erről nagyon lebeszélném magunkat. Helyette azt javaslom, hogy mondjuk neki: gyere ki a konyhába, igyál egy kis vizet, hámozok egy kis almát, mint régen (bár tudom, hogy a héjában van a vitamin), felszeletelem, kistányérra teszem, bemegyünk a szobába, a füzet mellé rakom és így szólok: figyelj, diktálok!
– Kvázi megcsinálom helyette a házi feladatot?
– Igen. Másnap megkapom a jól megérdemelt hármas alámat a fogalmazásomra, de már aznap este meghallgatom a nagymamát, hogy úristen, egy életre tönkreteszed a gyereket, örökre segítségre fog szorulni, olyan lusta lesz, mint ti vagytok! Aztán legközelebb újra lediktálom, és harmadszor megint. És csodák csodájára, a gyerekem három hét vagy három hónap múlva jeles dolgozatot ír az iskolában. Hogyhogy? Úgy, hogy nem hülye. Ő rájön, hogy csinálom, odaképzelem magam az ágyba ébredéskor… stb. Ráadásul jobban tudja, hogy a tanító néni mit akar, mint én. Így aztán jobb jegyet is kap mint én, aki csak négyes aláig tudtam magam felküzdeni a dolgozatokkal.
–  És mit mondok a nagymamának?
– A nagymamának azt, hogy: Én így csinálom, az én gyerekem… Szóval igen, legyünk cinkosai a gyerekeinknek! Amikor pénteken hazahoz 47 matekpéldát, hogy azt a hétvégén meg kell csinálni, akkor rögtön döntsem el, hogy beírom az ellenőrzőbe, hogy „családi okok miatt” nem tudta megcsinálni a gyerek – ami egy valós ok, hiszen a család nyugodt hétvégéje függött a házi feladattól –, vagy azt mondom, Robikám, ülj le, nyisd ki a füzetet, diktálok!”

A teljes interjút a Wmn.hu-n olvashatod!