Dublinban élő magyar fotós fényképe járta be a világot – Egy fotó a fiatalemberről, aki egyetlen kérdéssel mentette meg egy másik ember életét

Van, hogy egy fénykép mögött olyan súlyos történet lakozik, amit első pillantásra nem gondoltunk volna. Varga Péter Dublinban élő magyar fotós, aki a Facebookon osztja meg fotóit a dublini emberekről, akikkel nap mint nap találkozik, és akik mind elmesélnek neki egy-egy érdekes történetet az életükből. A népszerű közösségi oldalon nemrégiben egy olyan fénykép és emberi történet jelent meg, ami bejárta az egész világot.

Egy fiatalember, aki egyetlen kérdéssel mentette meg egy másik ember életét

A fotós ugyanis egy olyan fiatalemberről posztolt egy képet, aki egyetlen kérdéssel megakadályozott egy öngyilkosságot. A történet lenyűgöző, és vírusként terjedt el a FB-ozók között. A fotón szereplő fiatalember neve Jamie Harrington, aki éppen egy édességeket árusító boltba indult, amikor észrevette, hogy az egyik híd szélén egy szomorúnak látszó, harminc körüli férfi üldögél. Odament hozzá és megkérdezte tőle, hogy jól van-e. A férfi ugyan nem válaszolt, de a szemén látszott, hogy nagy a baj. A srác egy ideig könyörgött a férfinak, hogy jöjjön oda hozzá, üljenek le a közeli lépcsőkre, és mondja el, mi bántja. A férfi végül engedelmeskedett, elmesélte, hogyan ment tönkre az élete. Harrington 45 percen át hallgatta a férfit, ám a fiatal fiúnak mennie kellett, de nem akarta otthagyni egyedül a férfit, ezért hívta a mentőket, hogy segítsenek rajta – végül be is vitték a St. James Kórházba. Harrington megszerezte a férfi számát, hogy később fel tudja hívni, minden rendben van-e vele. A depressziós férfi három hónapja jelentkezett a srácnál egy SMS-sel, amiben arról írt, hogy élete helyreállt, feleségével gyermeket is várnak, akit a megmentője után szeretnének elnevezni. Jamie határtalanul boldog volt, hogy aznap megállt, és odasétált ahhoz a férfihoz:

“Azt mondta, abban a pillanatban, hogy odamentem hozzá, éppen le akart ugrani, és csupán az a néhány szót mentette meg az életét. Azt mondta, még mindig ott cseng a fülében az a két szó: “Jól vagy?” Először nem igazán tudtam elhinni, hogy ez a kérdés hogyan menthette meg az életét, de aztán azt mondta nekem: “Képzeld el, ha soha senki nem kérdezte még tőlem ezt…”

harrington

A posztot itt találod: The Humans of Dublin

Varga Péter története igazi sikertörténet

Varga Péter fotója és Jamie Harrington története azután olyan híres lett, hogy a világsajtó is beszámolt róla, mi pedig a Dublinban élő fotósra lettünk kíváncsiak. A 27 éves magyar fiatalember tavaly augusztusban indította el a Humans of Dublin FB oldalát és már több, mint 65 ezer rajongója van – akárhonnan nézzük, ez egy igazi sikertörténet. Péter – ahogy a Lemon.hu-nak elárulta, már 8 éve kinn lakik az ír fővárosban:

“19 évesen jöttem ki szerencsét próbálni. Eredetileg úgy terveztem, hogy három hónapig maradok, de annyira megtetszett Dublin, itt hogy végül itt ragadtam.”

Péter jelenleg rendezvény fotózásból él, de a legtöbb idejét azzal tölti, hogy dubliniakkal beszélget, és lefotózza őket, hogy aztán a fényképük és történetük felkerüljön a blogjára.

“Az utolsó ‘civil’, azaz nem fotózással kapcsolatos munkahelyem egy kávézóban volt, ahol 2014 novemberében mondtam föl, hogy teljesen a fotózásra, és Humans of Dublin-ra tudjak fókuszálni. Most főként rendezvény fotózásból élek, de a legtöbb időt azzal töltöm, hogy emberekkel beszélgetek Dublin különböző kerületeiben, és persze a blogot szerkesztem. Ezen kívül együtt dolgozom még a Dublin 2020 csapatával is, akik azért küzdenek, hogy Dublin legyen Európa kulturális fővárosa 2020-ban.”

vargapeter

Péter 19 évesen ment ki Dublinba szerencsét próbálni – és a szerencse rá is talált

A fiatalember azt is elárulta, hogy a Humans of Dublin létrejöttét valójában egy New York-i FB oldal inspirálta :

“A Humans of Dublint 2014 augusztusában indítottam el, a Humans of New York adta az ötletet. Nem akartam üres kézzel elkezdeni a fotós sulit, ahová 2014 augusztusában iratkoztam be, hogy megtanuljak kreatívan tükörreflexes géppel fotózni. A suli alatt pedig annyira megszerettem, hogy életem legnagyobb és legizgalmasabb projektjévé nőtte ki magát. Az ötlet egyébként onnan jött, hogy a kávézóban, ahol dolgoztam, gyakran elbeszélgettem az egyik törzsvendéggel, aki a médiában dolgozó, jól ismert fotós volt. Ő kezdett el tanítgatni, hogy mire figyeljek, amikor fotókat készítek. Egy alkalommal azt feladatot adta, hogy készítsek 3 olyan képet, amelyek érzéseket fejeznek ki. Ez a feladat a fotózás egy teljesen úgy perspektíváját fedte fel előttem, iszonyatosan élveztem a “küldetés” minden pillanatát.

Később a barátnőm – aki Brazíliából származik – mutatta meg Humans of New York-ot, és gondoltam, megpróbálkozom vele. Eleinte nagyon nehéz volt, kétszer-háromszor is körbejártam a kiszemelt alanyokat, mire összeszedtem minden bátorságomat, hogy megszólítsam őket. Persze, egy idő után ez egyre könnyebben ment, és ma már gondolkodás nélkül bárkit le tudok szólítani, és a rövid (5-20 perces) interjúk során olyan történeteket osztanak meg velem, amelyek jellemzőek az életük egy szakaszára, és csak a beszélgetések intimitásának köszönhető, hogy beszélnek róluk. Ezek a történetek nagyon inspirálóak, motiválóak, olykor viccesek, olykor tragikusak… színesek, akárcsak a város lakóinak az élete.”

A kérdésünkre, hogy a dublini emberek szívesen leállnak-e beszélgetni, és hogyan nem futnak el a kamera és a kérdések elől, Péter elárulta, hogy van egy kidolgozott módszere, hogyan szólítsa le az embereket:

“A legfontosabb a pozitív kisugárzás és a szemkontaktus. Az is lényeges, hogy eleinte nem beszélek interjúról, vagy arról, hogy most kérdéseket fogok feltenni, hanem csak azt mondom, hogy egy fotós projekten dolgozom, ezért portrékat készítek az utca emberéről. Miután elkészítettem a képeket, megmutatom, hogyan sikerültek, és ekkor kezdek el velük beszélgetni. Mikor a fotókat megnézték, akkor elmondom, hogy néhány mondatot is kellene írnom a képek alá, és nem bánnák-e, ha feltennék néhány kérdést. De mindig próbálok csak lazán beszélgetni velük, interaktívan, nem pedig csupán kérdéseket feltenni, faggatózni. Itt Dublinban az emberek egyébként nagyon nyitottak és barátságosak, általában 10 emberből csak 1-2 mond nemet.”

Mikor arra kértük a fiatal fotóst, hogy emeljen ki nekünk még 1-2 érdekes sztorit a Jamie Harrington történetén kívül, akkor nem egy kettő, hanem sok-sok történet is eszébe jutott, mi ezekből válogattunk:

HOD 01

“Ő itt a nővérem, 81 éves. A férje meghalt néhány évvel ezelőtt, ezért most én gondoskodom róla, elviszem vacsorázni vagy kirándulni egyszer egy héten. Mivel én vagyok a fiatalabb, ezért kiskorunkban ő volt az, aki gondoskodott rólam. Azt hiszem, most itt az ideje, hogy ezt a gondoskodást visszaadjam.” Fotó: Varga Péter

HOD 02

“A hátsó kertben termesztettünk paradicsom palántákat a feleségemmel, de sajnos 18 hónappal ezelőtt meghalt, és akkor én nem foglalkoztam többé a paradicsommal. Egy hónappal volt fiatalabb nálam, és meglepett, hogy előttem távozott, igazából már csak a soromra vártam. Néhány hónappal később a szomszédok átjöttek egy doboz paradicsom palántával a kezükben, és azt mondták, hogy ők nem akarják, hogy feladjam. Csak néztem ezeket az apró palántákat és azon gondolkodtam, hogy a francba fogom én ezeket elültetni, ha még lehajolni sem tudok. Azért – gondoltam – megpróbálom. A fél délutánomat az üvegházban töltöttem az ültetésükkel. Ma már kb. 40 centiméter magasak és a paradicsomok gyönyörűek rajtuk. Időközben elkezdtem termeszteni ezeket az újabb fajtákat, mi is a nevük? Koktélparadicsomok… Hogy őszinte legyek, soha nem gondoltam volna, hogy látni fogom még a kikötőt, de a fiam meg a felesége kiharcolták, hogy kijöjjek. Ők elmentek sétálni, de vettek nekem teát meg fagylaltot, szóval most, hogy már itt vagyok, boldognak érzem magam.” Fotó: Varga Péter

HOD 03

“A sörfesztiválon elég sokat ittam, és nézeteltérésbe keveredtem valakivel. Miközben verekedtünk, elveszítettem a cipőmet, és ő volt az, aki visszaadta. Így találkoztunk 5 évvel ezelőtt…” Fotó: Varga Péter

HOD 04

“A hajóm megsérült, és aznap éppen a hajójavító műhelyben volt. Egy barátom megkért, hogy menjek el velük halászni. Nagyon rossz idő volt, és miközben a hálót emeltük volna ki a tengerből, hogy kiürítsük a rákokat a fedélzetre, a hajó átfordult, én elvesztettem az egyensúlyomat és a tengerbe estem. Túlságosan veszélyes volt a hajó közelében maradni ilyen időben, ezért legalább fél órát a jéghideg vízben kellett maradnom, mire sikerült megragadnom a kötelet, hogy vissza tudjanak húzni a fedélzetre. Aznap nagyon közel kerültem ahhoz, hogy elveszítsem az életemet. De az érdekes az, hogy mindez 1993 november 11-én történt, és miután kihúztak a fedélzetre, az órám 11 óra 11 perckor állt meg. A nagyapám, aki az első világháborúban harcolt, éppen november 11-én szerelt le. Ez a dátum nagyon fontos volt neki, és még 70 évvel később is egy-egy pohár itallal ünnepelte. Gyakran gondolkodom azon, hogy aznap (a 11. hónap 11. napján 11 óra 11 perckor) vajon Ő volt-e az, aki vigyázott rám…” Fotó: Varga Péter

HOD 05

“Az apámat agydaganattal diagnosztizálták 10 évvel ezelőtt, csupán 4 évet jósoltak neki. Tulajdonképpen a napjai meg lettek számlálva, így fogtam magam, és levelet írtam minden egyes embernek, akit csodált. Minden hírességnek, hírolvasónak, énekesnek, focicsapatnak… Nagyon sok munka volt és rengeteg levélváltásba került. Sok-sok üdvözlőlapot kaptunk, ami nagyon kedves volt, később pedig Katie Menula el is jött a házunkba, és élőben énekelt neki. A legcsodálatosabb dolog az volt, hogy mivel nagyon beteg volt – a rák sajnos egyre inkább megváltoztatta a viselkedését, nagyon nehéz volt látni a gyors szellemi leépülését -, de aznap, amikor Katie Menula jött el hozzá, apám teljesen megváltozott, megint a régi önmaga volt. Mintha csak az izgalom és az adrenalin teljesen helyreállította volna azt, amit a rák lerombolt. Ha az apámmal való kapcsolatra gondolok, voltak szebb és nehezebb időszakaink is, de egy ilyen gyönyörű emlékre visszagondolni, mikor látsz valakit lassan elveszni, és akkor egyetlen délutánra visszatér, hogy megmutassa: ‘igen, még mindig itt vagyok’, hogy igazán boldognak láthattam…” Fotó: Varga Péter

HOD 06

“Imádok végigsétálni az O’Connel hídon egy hosszú nap után. Boldogságot érzek minden egyes alkalommal, mikor látom az arcok sokféleségét, ahogy elmennek mellettem. Ahonnan én jöttem, ott nem látsz túl sok boldog arcot… Ott nincs túl sok időd a jövődön gondolkodni, általában abba a középiskolába vagy egyetemre mész, ahova a pontjaid engednek, senki nem teszi föl neked a kérdést, hogy mivel szeretnél foglalkozni az életed hátralévő részében. Az egész olyan, mint egy apró fogaskerék az óraszerkezetben… De ezek az arcok emlékeztetnek arra, hogy nekem sikerült! Megtanultam angolul, egy másik országban élek, és elmondhatom, hogy már egy sokkal boldogabb kép él bennem a jövőmmel kapcsolatban.” Fotó: Varga Péter