Feldmár András: 1956-ban én is menekült voltam, idegenek jósága nélkül nem lehetnék itt

A menekültekkel kapcsolatban mindenkinek van véleménye, elképzelése, félelmei. Feldmár András pszichológusnak is van, aki saját bőrén tapasztalta, milyen menekülni, rettegni, és most ennek hátteréről mesél.

“Mire lehet haragudni? A magyar kormányra? A valóságra, a rettenetes valóságra, ami arra kényszerített számtalan embert, családot, hogy meneküljenek a biztos-halálból a talán-halálba? Arra, hogy esetleg meg kellene osztanunk azt a keveset, amink van vadidegen emberekkel, akiknek meggyötört arcába nézve kinyílik az ember szíve?

Mitől félünk? Attól, hogyha segítek embertársamon, a gyűlölködő, opportunista kormány megbüntet? A katolikus egyházfő attól fél, hogy ha kinyitná a templomait a menekülteknek, az Isten megbüntetné, vagy talán az uralkodó zsarnok? Attól féljek, hogy jaj, nekem nem lesz elég? Félek elfogadni a másikat magunk közé, miért? Mert mások? Félek a gyerekeiktől?

Lehet, hogy attól félek, hogy ha rosszul bánok velük, meg fogják bosszulni? Nincsenek mi és nincsenek ők! Csak mi vagyunk, emberek! Mindenki a testvérem, az anyám, a lányom, a fiam, egy élet éltet mindannyiunkat.

1956-ban én is menekült voltam. Idegenek jósága, jóindulata, kedvessége, szívessége nélkül én most nem írnék Neked. 1944-ben amikor Auschwitzba vitték anyámat és engem is meg akartak ölni, egy idegen bátorsága nélkül, aki elbújtatott, saját életét reszkírozva, nem írnék Neked most.

Mi az a félelem, amit Te és a barátod éreztek? Nem tudom.

Én attól félek, hogy eláruljuk egymást, hogy nem számíthatunk egymásra, hogy nincs szolidaritás, hogy ha egy gonosz ember kezébe kerülök, kínozni fog, és senki sem segítene, senki sem védene meg. Én ettől félek.”

Forrás: Facebook