Vekerdy Tamás: “Mindenki nyugodjon meg: nevelés nincs, csak hiteles együttélés!”

Tökéletes anya nincs – mondta Vekerdy Tamás gyerekpszichológus az Anyám borogass! blogon. Emellett testvérféltékenységről, szorongásról, válásról és a változó világról is szó esik.

“Tökéletes anya nincs. Viszont, ha képesek vagyunk a saját életünket élni, a gyerekünkkel is nagyon jót teszünk. Ebben pedig különbözhetünk egymástól, hiszen van olyan anya, aki boldogan marad otthon a kicsivel, és olyan is, aki néhány hónap múlva megőrül, mint zöld özvegy a lakótelepen, hiszen mindenkitől távol utál élni, de azért a külső elvárások miatt hősiesen kitart. Pedig ez hülyeség. Ha ő úgy gondolja, hogy vissza kellene mennie dolgozni, akkor menjen. Annak ellenére mondom ezt, hogy nagyszerű lehetett a régi világban az, hogy a gyerekek nem mentek óvodába, sőt, sokszor iskolába sem, például az arisztokrácia köreiben. Csodálatos dolog családban felnőni, de ma a világ működése más, és ezt tekintetbe kell vennünk.

Ismétlem: a gyerek számára a legfontosabb, hogy az anya hogy érzi magát a bőrében. És itt akkor meg is nyugodhatnánk, sőt, jó lenne, ha megnyugodnánk: mert nevelés nincs, csak együttélés van a gyerekekkel. Kompetens együttélés. Hitelesség. Azt csinálom, amit szeretnék, azt mondom, amit gondolok és érzek, nincs színlelés se a férjem, se a gyerekem, se az anyósom, se az anyám felé, csak önmagammal való azonosság. llyenkor nyugodtan lehet tévedni és hibázni.

De beszélhetünk erről tudományosabban is: mivel Amerikában szülés után nagyon korán kell visszamenni dolgozni, nagyjából három hónap elteltével, vizsgálták, hogy a bölcsőde ilyen kicsi korban hogyan hat a gyerekekre. Az az ajánlás született, hogy ha egy mód van rá, az első életévben még ne adják bölcsődébe a babákat. Ez nem azt jelenti, hogy maradjon otthon az anya, akkor is, ha nem lehet vagy nem akar. Egy jó bébiszitter vagy nagyszülő is megteszi. A második életév betöltése után viszont kimondottan serkentő a bölcsőde. Például a gyerek beszédkészségét fejleszti, ami a szilárd gondolkodás alapja. De azt is hozzáteszik, hogy a gyerek ebben a helyzetben kissé agresszívebb lesz. Pláne, ha netán van egy újabb kistestvér. Ez az első gyereknek mindig rettenetes.”

“A régi világban nagycsaládban éltek az anyák – volt nagymama, dédike, nagynénik, nővérek – nem gondolt senki arra, hogy egy egyedülálló anya küzdjön egy-két-három gyerekkel. A gyerekek idegesítőek, ha állandóan velük kell lennünk, kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat, amellett, hogy aranyosak, kedvesek, jókat lehet velük marháskodni, de csak akkor, ha az anya kipiheni magát. Ha az anya időnként azt érzi, hogy ‘úristen, megfojtom ezt a gyereket’ (akit egyébként imádok), nem tudja, hogy ez természetes; azért van így kiborulva, mert nincs biztosítva az ő személyes pihenőideje. A régi világban, ha nem nagycsalád, akkor nagy cselédség volt. Szoptatós dada, pesztonka, gyereklány, később Fräulein, Miss, Madame (nevelőnők), szobalány, inas…”

Ma viszont egyre több a válás és az egyedülálló anya. Ezt a helyzetet nagyon nehéz kezelni, de Vekerdy Tamás segít egy kicsit, mit tegyünk válás idején:

“Tehát mindent azonnal mondani kell: igen, apa elköltözött. És akkor én természetes módon elsírom magam. Vagy hősies vagyok, visszatartom a könnyeimet, és majd este folytatom a fürdőszobában egyedül? Nem! Ott rögtön sírok. Akkor a gyerek is sír, és ez nagyszerű, mert ott a dolog, ki van rakva. Sokkal kevésbé káros, sokkal kevésbé traumatizáló, mintha ellepleznénk. A gyereknek mindent tudnia kellene. ‘Apa elköltözött. Egy másik nénivel lakik együtt, nekem ez rossz, de azért apa téged nagyon szeret.’ Ezt meg lehet mondani neki. További fontos dolog, hogy ha apa elköltözik, akkor ne egy rejtélyes helyen legyen, hanem mondjuk meg a gyereknek, hogy hova ment. Esetleg menjünk oda. Ebben az utcában, ezen az emeleten, ebben a szobában él – sokkal megnyugtatóbb, mint azt tudni, hogy valahol van apa, de senki sem mondja meg, hol. Persze, nem fogok üvöltözni, hogy ‘az a rohadt ribanc, aki az apádat elcsábította tőlünk…‘, ezt így nem öntöm a gyerekre, de korrekt vagyok, megmondom, mi a helyzet. A gyerek úgyis átéli.”

Azokban a családokban, ahol a szülők együtt élnek szeretetben, gyakran érkezik egy – vagy több – kistestvér, ami szintén nehéz helyzet elé állíthatja a szülőket:

“Először is, ha a nagyobbik azt mondja a kicsire, ‘Dobjuk ki az ablakon, dobjuk ki a kukába’, az teljesen normális. Ilyenkor nagyon helytelen azt mondani, hogy ‘Te kis Káin. Meg akarod ölni az öcsédet? Szeretned kell! Ő is a mi családunk része.’ A megparancsolt szeretetnél gyűlöletkeltőbb nincs! Sokkal egyszerűbb úgy válaszolni, hogy ‘Jocikám, téged se dobtunk ki az ablakon. Ő is a mi gyerekünk, őt se dobjuk ki. Bocs.’ Ez jobb, mint a letiltás. És nagyon üdvözlendő, ha a gyerek kimondja a kívánságait meg a frusztrációját. Ilyenkor ajánlható, ha megoldható, hogy ne menjen a bölcsibe, vagy csak rendszertelenül. Amikor akar.”

A teljes interjút ITT olvashatod.