Vad, irgalmatlan, tar fejű horda, ami az ellenség szívét eszi: ilyennek tartották a magyarokat a honfoglalás időszakában

Regino prümi apát Krisztus születésétől saját koráig, 906-ig összefoglalta a világban történt eseményeket, a leírásban pedig szó esik a magyarokról is. Az apát krónikáját Trierben írta a 900-as évek elején, tehát saját szemeivel nem látott magyarokat – de elképzelései azért voltak!

Akkoriban nem volt túl jó híre a messziről érkező, kegyetlennek tartott hordának, azaz a magyaroknak

Az apát szavait is áthatja az őseink iránt érzett gyűlölet. Úgy jellemzi csapatainkat, mint vad, és minden baromnál kegyetlenebb népet, amiről eddig ugyan nem lehetett hallani, de most kitörtek a mocsarakból, és elözönlik a területet. Az apát így panaszkodik tovább:

“Most, az isten igazságos itéletéből, a mi nyakunkra hágtak és mindenütt türhetetlen rettegés előzi meg őket, mert isten ily szörnyetegek által áll bosszút rajtunk. (…) Lovaikon szoktak járni, gondolkozni, álldogálni és beszélgetni. Gyermekeiket és szolgáikat nagy szorgalommal tanítják nyilazni. Természetük dölyfös és lázadó, csalárd és szemtelen, hiszen ugyanazt a vadságot nevelik belé az asszonyokba, mint a férfiakba.”

Mindezek mellett olyan hírek jártak rólunk, miszerint vért iszunk, nyers húst eszünk, és a foglyok szívét feldaraboljuk. A borotvált fejű magyarokat tették felelőssé az itáliai királyság, és több nép elpusztításáért is.

Mivel Regino apátot később sokan idézték, és kritika nélkül átvették szavait – amik egy része csak legendákon, pletykákon és félelmen alapult – , elég erős előítélet alakult ki az akkori magyarokról.

Ráadásul nem ő volt az egyetlen olyan forrás, akinek adtak a szavára, pedig soha nem találkozott az őseinkkel

Korábban Ammienus Marcellius római történetíró 393-395 között írta le a világ történéseit, amikor a hunok már javában portyáztak. Marcellius az összes rómaival együtt szívből gyűlölte a barbár, mocskos, tudatlan népet, miközben soha egyet sem látott testközelből, nemhogy szóba állt volna bármelyikünkkel is.

Megemlékezett rólunk olyan író is, aki látott közelről magyar embert

Azok a kortársak, akik valóban találkoztak a magyarokkal, nem írnak nyereg alatt puhított lóhúsról, és mindent nyersen evő barbárokról. Jó példa erre Giovanni Villani, XIV. századi firenzei író, aki azt írja le, hogy a magyarok a főtt húst megszárították kemencében, majd porrá törték, és ezt zacskóban vitték magukkal. Amikor olyan helyre értek, ahol víz volt ugyan, de elejtendő vad nem, forró vízzel felöntöttek egy-két maréknyi húsport, és azt ették egyfajta húskásaként.

Forrás: 24.hu