Az ember, aki soha, soha nem adta fel: a magyar vakvezető iskola megalapítójával, Rithnovszky Jánossal beszélgettünk

Méltatlanul keveset tudunk Magyarország egyik legkitartóbb, legmunkabíróbb, legelszántabb emberéről, aki egész életét a sérülteknek szentelte. Vitéz Lovag Rithnovszky János az első magyar vakvezető kutya iskola alapítója, aki 21 éves korában vesztette el fél karját, mindkét szeme világát, és egyik fülére a hallását is.

448807

Kép forrása: Abonyi Lajos Művelődési Ház, Könyvtár és Múzeumi Kiállítóhely

János 1952-ben, katonaként szenvedett balesetet. Ennek súlyosságáról A fény túlsó oldalán című könyvében írt:

” Igen, akkor…az akna csattanása után, ahogy magamhoz tértem, még hallottam bajtársaim hangját: Őrület!… Nem igaz! Él? Mi van…? Kész van, odanézz…Leszakította a karját! Mit csináljunk vele? A szeme is kifoyt…Borzasztó!…Összeégett az arca…Az úristen…, de vérzik!…Mindenéből folyik!…Én is éreztem, az orromból, a számból a torkomra folyt, fuldokoltam tőle. Keserves kínokkal próbáltam kiköpni. “Kössétek el!…Kössétek el!” – nyögtem, ahogy levegőhöz jutottam.”

“Tanuld meg: sohasem szabad feladni”

A vérveszteség miatt két percig a klinikai halál állapotában volt, de amikor magához tért, rossz állapota miatt akkor sem kaphatott fájdalomcsillapítót, anélkül amputálták a karját, és szedték ki szemgödreiből a szilánkokat. A beavatkozások után is több hónapig lebegett élet és halál között, majd meg kellett tanulnia vakon, egy kézzel, megromlott egyensúlyérzékkel, és átmenetileg szaglás nélkül elboldogulnia a világban. Ahogy mondani szokta, apja, az élni akarás, az imádság és kitűnő humorérzéke mentette meg. Bár sokszor esett kétségbe, nem adta fel, sőt: dolgozott, négyszer nősült, ha kellett, árkot ásott, betonozott, színdarabot rendezett, kutyákat képzett ki, sportolt, négy szakon szerzett diplomát, és rendszeresen horgászott. Balesete óta megírt több könyvet, de ami a legfontosabb: meghonosította a vakvezető kutyákat hazánkban.

A pálya avatásán

A pálya avatásán, Kép forrása: Abonyi Lajos Művelődési Ház, Könyvtár és Múzeumi Kiállítóhely

A frissen megvakult férfi egy dolgot biztosan tudott: nem akar családja nyakán élősködve, rokkantként élni. Igen ám, de akkoriban még Magyarországon nem működött még vakokat segítő rehabilitációs rendszer. Ellátták őket, de nem segítettek nekik önálló életet kezdeni, nem voltak vakvezető kutyák, akik vezették volna őket, hogy önállóan biztonságosan közlekedjenek az utcákon. János volt az első magyar, aki korát negyven évvel megelőzve, saját maga ötletei, külföldi példákból szerzett tudása nyomán vakvezető kutyával közlekedett, hogy elkerülje a súlyos baleseteket, amik addig érték.

Kutyaiskola mindenáron

János nem tartja magát nagy embernek, “Mindössze – szerencsémre és szerencsétlenségemre – annyi az érdemem, hogy képes voltam előre látni, a társadalmi szükségszerűséget felismerni, és érte tőlem telhetően cselekedni sorstársaim javára, a “vezetők” gyakori tiltakozása ellenére is” – írja a már említett könyvében. Hosszú küzdelmet vívott az akkori rendszerrel, akik nem nézték jó szemmel ténykedését. A hetvenes években nagy csaták árán hozhatta csak létre a csepeli vakvezetőkutya-kiképző iskolát, több helyről gáncsolták el a kezdeményezést számos alkalommal, de János vasakaratán nem tudtak áttörni, ha kellett, a legmagasabb körökhöz ment támogatásért, de ha kellett, csákányozott, betonozott, fát ültetett. A kutyakiképző épületét, udvarát támogatás híján János és csapata részben saját pénzből, saját erővel alakította ki.

Ilyen  a jó vakvezető kutya

“A vakvezető kutya csak egyszer hibázhat, vagy a vak, vagy a kutya belepusztul, esetleg súlyos balesetet szenved. Ezért is nagyon fontos, hogy olyan kutyákat képezzünk ki, akik minden helyzetben megállják a helyüket” – mondta. János elvei szerint a vakvezető kutyát először is hagyni kell megtanulni kutyául, tehát 12 hetes koráig nem szabad elválasztani az anyjától, utána pedig meg kell tanítani az emberi koordinátákra. Verést János sosem használt, és azt mondja, fegyelmezésnél sincs rá szükség, ugyanazokat a természetközeli módszereket kell alkalmaznunk itt is, mint amikor megdícsérjük a kutyát – simogatással, és nem veregetéssel – . Vallja, hogy az embernek ugyanúgy dolga megismerni a kutyát, mint fordítva, hiszen mindegyik állatnak más a személyisége, vérmérséklete, amit tiszteletben kell tartanunk még akkor is, ha mi, emberek vagyunk  a vakvezető kutya falkavezérei.

448800

Kép forrása: Abonyi Lajos Művelődési Ház, Könyvtár és Múzeumi Kiállítóhely

Még ma is nevet

A most 85 éves férfit a rendszerváltás után forradalmi tevékenysége miatt vitézzé avatták, majd két másik mellett a Szent György Lovagrend tagja lett, a csepeli kutyaiskola új tankertje az ő nevét viseli, s nyolcvan éves koráig még bejárt tanítani a vakvezető kutyásokat. Szeretett harmadik felesége, hasonlóan az első kettőhöz, betegségben két éve életét vesztette, János ezután újra megnősült, de az új felesége, Hilda azóta máshol keresi a boldogságát. János sokadszorra is újrakezdte az életét, jelenleg egyedül él, de minden nap bejár hozzá a szociális ellátás keretében egy gondozónő. A férfi átesett egy csípőprotézis műtéten, nemrég egy gyomormérgezésen, de még ma is minden héten kétszer leúszik 2200 métert a Dagály uszodában. A horgászást már fel kellett adnia, ahogy a kutyatartást is, elmondása szerint nem lenne tisztességes egyikükkel szemben sem. Mindketten sérülnének, ha a kutya hal meg, akkor az egyébként is érzékeny, sérült férfi nagyon nehezen viselné, fordított esetben pedig a kutya maradna gazdátlan.

János bácsi nem tartja magát öregembernek, szerinte nyolcvan fölött mindenki már csak túlélő. Még ezt is nevetve meséli, ahogy minden nehézségéhez is hozzáteszi: “Kitoltam a világgal, mert ezt is túléltem.”

Mikor még kutyával élt, otthonában

János 75 éves korától nem tart otthon kutyát, itt egy kedves ismerőse kutyájával, otthonában 2010-ben

Rithnovszky János lát. Látja azt, ami fontos az életben, de ami ennél is többet jelent: képes felnyitni mások szemét.

“A vakság csak állapot, de nem ok arra, hogy bárkinek, bármikor, bármiért beadjuk a derekunkat vagy lemondjunk önbecsülésünkről. Így persze nehéz állva maradni, és nehéz az örök sötéten át a fénybe nézni! De lehet valaki a fény túlsó oldalán is egész ember, még ha oly drága áron is!”

Forrás: MNO, Aszter, Mukomu.lapunk.hu