Titkok a “tökéletes” családokról: A lány, aki csak 20 év után döbbent rá, mit tett vele az édesapja

A nők és a gyerekek ellen elkövetett testi és lelki terrorról egészen addig nem lehet eleget beszélni, amíg hetente egy nő, havonta pedig egy gyermek hal meg családon belüli erőszak miatt. Az erőszak társadalmi csoportokhoz kevéssé köthető: megtörténik ez a mélyszegénységben élő, és az értelmiségi családokban is, csak éppen a legtöbb áldozat hallgat róla.

Zsófi harmincéves újságíró, egy gyönyörű gyermek anyukája. Értelmiségi családban nőtt fel, és látszólag minden megadatott, hogy boldog gyermekkora lehessen. Felnőve, hosszú betegeskedés után, pszichológus segítségével döbbent rá arra, hogy a gyermekkorában elszenvedett erőszak hatással van, és ha nem tesz semmit, akkor hatással is lesz az egész életére.

A továbbiakban Zsófi vallomását olvashatjátok első szám első személyben:

“Olyannak képzelem a lelkünket, mint egy bányatavat. A felszínen hol süt a nap, hol fúj a szél, vagy esik az eső – sírunk – , és azt gondolnánk, ennyiben kimerül az egész, közben pedig több méter mélyen, a mindennapok váltakozása alatt, a homályos csendben elhagyott tárgyakként, olykor időzített bombákként emlékek lapulnak. Olyan emlékek, amikkel soha nem akarunk szembenézni.

Fahidi Éva, akinek visszaemlékezéséből mára tananyag lett Németországban, hatvan éven át nem emlékezett arra, ami kislányként Auschwitzban történt vele. Nem beszélt, nem is álmodott róla, nem tekintette magát túlélőnek, míg egy nap felszínre nem törtek az emlékek, és nem volt visszaút. “Ha lett volna a tudatalattim alatt még néhány réteg, akkor oda nyomtam volna le az emlékeimet” – mondja.

“Minden egész eltörött”

Valami ilyesmi történt velem is 1989-től. Apám mindig úgy gondolta, hogy mindenkinél okosabb, ügyesebb, és erősebb, és ezt állandóan meg kell mutatnia. Kegyetlenül bánt egyébként diplomás, tehetséges anyámmal, velem, és két évvel fiatalabb öcsémmel is. Az, hogy rendszeresen megvert, és bepisiltem a félelemtől, csak a hab a tortán. Pedig szerettem. Mindent megtettem, amit csak kért, csak néha elfelejtettem felvenni azt a fránya papucsot, a beton hideg volt, és én megfáztam volna. Vagy magamra döntöttem a szekrényt, és minden bizonnyal az azonnali verés segített volna megértenem, hogy ilyet nem szabad tenni. Anyám állt az ütés elé. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor meg tudott védeni apámtól.

ket_harom_evesen

A végső árulás

Onnan tudtuk, hogy apám hazajött a munkából, hogy kétszer megtörölte a lábát az előszobában. Ugrottunk a nyakába, úgy örültünk neki, hogy ő, a hatalmas apuka, akit mindenki kedvel, akinek menő állása van közgazdászként, és aktatáskája is, hazajött hozzánk – még nem értettük, hogy ez, illetve az olykor kezünkbe nyomott cukorka nem érdem. Este jött a tojáshéjtánc: aput senki és semmi ne zavarja, különben ordít, és jön megverni. Aput azonban az is zavarta, hogy anyám ellentmondott neki, főleg akkor, amikor a valóság teljes figyelmen kívül hagyása katasztrófákhoz vezetett volna. Pedig ha apám azt mondta télen, hogy most nyár van, akkor nyár volt. Punktum. Ha pedig azt mondta, hogy mostantól nem adok haza pénzt, mert a feleségem visszautasított az ágyban, akkor nem adott.

“Te tetted ezt, király!”

Ekkor gondolta azt az én 45 éves, őszülő, pocakos apám, aki egyébként meg volt róla győződve, hogy minden nő kurva, és az a dolga, hogy ellássa a feladatát, hogy én is jó leszek.

A fotelre máig emlékszem, minden hajlatára, a szövet színére, arra, ahogy haraptam, amit csak tudtam, mert nem volt szabad sikítani. Emlékszem rá meztelenül, a mozdulataira, a nemi szervére, a fájdalomra, a rettegésre, hogy ha nem futok elég gyorsan, akkor elkap.

Négyéves lehettem, amikor le akart fényképezni, de én nem akartam. Elvert, kicibált a sóderhalom tetejére, és csak azért is lefényképezett. Nem érdekelte az, hogy nem. Az érzések sem, egyszer a szemünk láttára vágta a földhöz a macskát úgy, hogy az azonnal meghalt. Sikerrel félemlített meg annyira, hogy meg se merjek mukkanni, nemhogy árulkodni róla valakinek. Nem tudtam, hogy ezt megerőszakolásnak hívják, azt sem, hogy miért történik, így alakult ki egy jókora kavarodás az apám iránt érzett szeretetemből, akaratom teljes figyelmen kívül hagyásából, félelemből, fájdalomból, és undorból.

Senki sem tudott az egészről semmit, a napi robotba belefáradt anyám, aki képtelen volt kivergődni apám elnyomásából, az öcsém, aki ugyanolyan agresszív, mint az apám, a család távolabbi tagjai, az iskola, barátnők, senki. Én meg nem beszéltem róla, igyekeztem úgy tenni, mintha ez az egész meg sem történt volna. Apu szeret, milyen kedves tőle, hogy mindig hazajön, mindenki más szép családnak lát minket. Attól féltem, ha nemet mondok, ha nem felelek meg, elveszítem az otthonom, a családom, amiért bármit megtettem volna, hogy megmaradjon. Nem tudom pontosan megmondani, apám mikor hagyta abba a molesztálásomat. Tíz éves voltam, amikor autóbalesetben meghalt.

Gyászoltuk, és az általa elkövetett rémségek még egy réteggel mélyebbre kerültek. Nem haragudhatsz arra, aki hiányzik, tehát magamra haragudtam és arra, hogy lány vagyok – ha nem lettem volna az, biztos az egész meg sem történik. Nem hordtam soha szoknyát, nem akartam lány lenni, de a fiúlét sem ment, mert féltem a döglött állatoktól, a hangos szótól, mindentől, és egy fiú nem fél, ugye.

kislany

Hiába süt a nap a felszínen

A továbbiakat egyre nagyobbra növő öcsém rendszeres verései határozták meg, míg kollégiumba nem kerültem egy másik városba. Mivel azt tanultam meg, hogy az én akaratom, személyiségem nem érdekes, csak az, ha engedelmeskedem, olyan barátok, szerelmek találtak meg, amik stimmeltek a sémára. 14 voltam, amikor egy iskolai táborban az egyik fiú leitatott, mert másképp nem boldogult velem, és meg akart erőszakolni.

Valahogy megmenekültem a legrosszabbtól – már ha létezik ilyen –, de innentől eltemettem magamban minden nőiességet, egészen harminc éves koromig. Voltam bulizós lány, vallásos apáca, akinek kapóra jött az önmegtartóztatás, élettárs – a fiú gyanúsan hasonlított apámra, üvöltözött velem, megerőszakolt, félelemben tartott, üldözött – , feleség, és aztán anya. A feldolgozatlan bántások azonban ott dolgoztak a bányató mélyén, a szülés után pedig elkezdődtek a tünetek.

A gyógyulás

Első pszichológusom meghalt rákban, pont a válásom előtt, azóta dolgozom Évával – a teljes nevét csak azért nem írom ki, mert akkor lecsaptok rá, és nekem nem lesz időpontom :) – , aki segített apránként feldolgozni a rám törő emlékeket. Az elején ugyanis, ahogy apámról, öcsémről meséltem – aki egész felnőtt koromban is terrorizált –, csak a jó dolgokra tértem ki, elmeséltem, milyen kedvesek voltak velem, hogy igen, bántottak, na de kit nem, ez a normális, nem? Ez a lány- és asszonysors, ők az erősebbek, hát megvernek, ha rosszak vagyunk. Másfél éve járok terápiára, ezidő alatt sikerült rádöbbennem, hogy nem vagyok rossz. Nem érdemeltem meg apám erőszakoskodását, és nem én okoztam azt. Az áldozatok ugyanis ezért nem beszélnek, önbizalmukat előzőleg olyan szinten elpusztítják, hogy saját magukat hibáztatják mindenért, és eszük ágában sincs kiteregetni a szennyest, amit hitük szerint ők mocskoltak be. Még hosszú folyamat lesz, mire teljesen elhiszem, hogy nem áll előttem semmi akadály, boldog, szabad életet élhetek, hogy apám nem tart fogva a síron túlról is. Hogy nem kell félni mindig, mindenkitől.

vizben

Nem az előző életemben történt

Még egy dolog: sokáig magam sem hittem, hogy homályos emlékfoszlányaimnak értelme van, a ma olyan divatos “előző életemben történt” dolgokra gondoltam minden egyes, szakemberek számára teljesen egyértelmű jelnél. Hetekig ültem a teraszon és próbáltam megemészteni, hogy az életem, a gyerekkorom nem volt olyan tökéletes, amilyennek mindenáron látni akarom. Tesztek sora igazolta, hogy sajnos nem az előző életemben bántottak, hanem huszonöt évvel ezelőtt, és nekem ebben a testben kell leélnem a maradék életemet. Ugyanabban a házban. Azért azt a fotelt megrugdostam.

Mert nem vagyok, nem voltam, és nem leszek kevesebb, mint egy férfi, és még ha az lennék, az sem adna okot, sem felmentést egyetlen pofonért sem – az ártatlanságomról nem is beszélve.”

Ha segítség kell

Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, tárcsázza a krízishelyzetben lévők részére rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123 telefonszámot, akár mobiltelefonról is!