Idézetek egy oglala indiánfőnöktől, amik megkérdőjelezik mindazt, amit ma gondolunk a világról

Azokat az időket éljük, amikor sok bölcs és sikeres ember osztja meg, hogyan látja a világot. Hozzájuk csatlakozik a régi időkből egy Oglala Lakota indiánfőnök, aki Dél-Dakotában élt akkor, amikor a fehér ember elkezdte rezervátumba szorítani az életben hagyott indiánokat.

Ota Kte, vagy ahogy későbbb nevezték, Luther Álló Medve végignézte a történelem egyik legnagyobb népirtását. Rezervátumban született, és egyike volt az első indián gyerekeknek, akik a pennsylvaniai indián iskolába jártak. Felnőve folyamatosan az indiánok jogaiért harcolt, több könyvet is írt a témában. Ezekből idézünk néhány bölcsességet.

“Minden teremtmény rokon földön, vízen, levegőben, és a Lakoták biztonságban érezték magukat köztük, néhány állat pedig olyan közel ment az emberekhez, hogy egymás nyelvét beszélték. A régi Lakota bölcs volt, tudta, hogy az ember szíve a természetből kiszakítva keménnyé válik, a fejlődő, élő teremtmények tiszteletének hiánya pedig hamar az emberek tiszteletének hiányához vezet.

A Lakota főnök ezért mindig közel tartotta a természet lágyító hatásához gyermekeit. A hatalmas, nyílt síkságokat, kanyargó folyókat, gyönyörű hegyeket az indiánok sohasem tekintették vadonnak, csupán a fehér embernek számítottak ezek vad világnak, csak ő gondolta, hogy a föld meg van fertőzve vadállatokkal és vademberekkel. Az indiánoknak mindez kedves volt, ahogy családjuk is, amire a fehér és civilizált ember rászabadította a poklot.

A Lakotáknak fontos volt a csend, önmagukban, és a beszélgetések során is, a gondolatok a nyelv előtt jártak, a csend az önfegyelem része volt, az igazság anyjának tekintették. Jött bármilyen szerencsétlenség, betegség, haláleset, az indiánok válasza először a csend volt, amit erősebbnek tartottak a szavaknál. Emiatt a fehér ember sztoikusnak, butának, ostobának, közönyösnek, érzéketlennek minősítette őket. Ők pedig közben arra gondoltak, hogy anyánk ölében ülünk, amikor a földön ülünk, mi elmúlunk, de a föld örök.

Az indiánok  sokat ültek vagy feküdtek a földön, és akár órákon át nézték az állatok mozgását, életét, éjjel meg a csillagokat. A világ egy könyvtár volt, a könyvek pedig a kövek, a levelek, patakok, a fűszálak, az állatok. Nem szidták a viharokat, a szelet, a fagyot, a napsütést, vagy a havat, minden a rejtélyes természet, az élet része volt.”

Hogyan éltek igazán az indiánok?

Karl May örökbecsű könyvében az indiánokról és a fehérekről is helyenként erősen idealizált képet kapunk, ezért is fontos tudni, hogyan éltek az indiánok valójában. A bennszülött amerikai népek kultúrája, életmódja nagyon változatos volt:  vadászó-gyűjtögető , mezőgazdaságra épülő életmódot is találunk köztük, néhányan kis falvakban éltek, mások hatalmas városokban. A mai Kanada és USA területén több száz indián törzs élt, az első fehér embert a korai kincsvadászok jelentették a területen.

1608-ban a francia felfedező, Samuel de Champlain megalapította Québec városát, a franciák pedig hosszú éveken át dúlt háború az irokézek és a franciák között. 1701-ben megkötötték a Nagy Békét, de ez idő alatt is sok indián halt meg a fehérektől elkapott betegségekben. A franciák a mai Mississippi és Alabama területén élt nacsez indiánokkal is harcokba bocsátkoztak, 1729 végén az indiánok meglepetésszerűen lerohantak egy francia települést, majd az ott élőket lemészárolták, erre válaszul a franciák tették ugyanezt velük. Akit nem öltek meg, azt eladták rabszolgának, így idővel a nacsez nép egyszerűen kihalt.

Kanadáért a franciák a britekkel is harcoltak, az indiánok pedig hol egyik, hol másik oldalon kapcsolódtak bele a harcokba, ami végül a britek győzelmével ért véget. A kanadai indián települések közben fokozatosan elnéptelenedtek a tömeges járványok miatt, a holttestek temetetlenül hevertek nagy tömegekben mindenütt, ahová a “fehér” ember eljutott. A megmaradt indiánok aztán az angolokkal is harcoltak, aminek eredményeképp földjeiket néhány rezervátumtól eltekintve elveszítették.

Az indiánokat a fehérek többsége pogánynak és vadállatnak tekintette, mert nem fértek össze a keresztény vallással, miközben ezek a keresztények nem egyszer itattak le indiánokat, kiáltották ki őket törzsfőnöknek, és írattak alá velük hatalmas területek átadásáról szóló szerződéseket. Az akkoriban ott élő puritánok gyakran mondtak köszönetet Istennek azért, hogy épp hány száz pogányt  – értsd indiánt – küldtek aznap a pokolra.

A függetlenségi háború után az Amerikai Egyesült Államok területén nagyjából  600 ezer indián élt. Számuk az indiánháborúk végén, 1890-ben tartott népszavazás szerint mindössze 248.253 főre csökkent. A terv az volt, hogy a telepesek előretörésével az indiánokat beolvasszák maguk közé, de a gyakorlatban továbbra is elvették a földjeiket, szándékosan fertőzték őket himlővel, és nem adták be az indiánoknak a védőoltást ellene. Általános nézet volt, hogy minél kevesebb van belőlük, annál jobb.

Mikor az 1830-as években dél-nyugaton aranyat találtak, Andrew Jackson elnök parancsára ekkor egész népeket deportáltak a Mississippin túlra, ezt a menetet nevezték a csiroki indiánok a Könnyek útjának. A rezervátumokat gyakran korrupt és tisztességtelen emberek vezették, akik elvették az indiánoknak juttatott élelmet, és már hasznos tárgyakat, indiánt ölni pedig továbbra sem számított gaztettnek. Amelyik törzs nem ment rezervátumba, azt kiirtották. John Chivington ezredes parancsára például minden csejennt habozás nélkül le kellett lőni, még akkor is, amikor a vezetőjük, Kormos Üst 700 fős törzsével békésen Sand Creeknél tábort ütött, és még az amerikai zászlót is kitűzték. Talán mondani sem kell, hogy meggyalázták és megölték az indiánok nagy részét. Az amerikai kormány egy évvel később szerződésben ismerte el a bűntettet és kárpótlást ígért a csejenn árváknak és özvegyeknek, Chivington ellen viszont nem indult eljárás.

Az indiánháborúk utolsó csatája 1890-ben zajlott, amikor az indiánok egy része szent táncba kezdett, ami hitük szerint elkergeti a fehéreket. A hatóságok ezt betiltották, majd ismét mészárlás következett – az utolsó.

Ma az Egyesült Államokban az őslakosok 78 százaléka városokban él, 1975 óta törvényileg biztosított törzsi önrendelkezés alapján közösségi iskoláik, múzeumaik, nyelvmegőrző programjaik, független újságjaik és online médiájuk, valamint tv-csatornáik vannak. Az Egyesült Államok 2010-es népszámlálási adatai szerint összesen 5,2 millió amerikai azonosította magát indiánként, ők főként a nyugati és déli államokban élnek.

Forrás: Collective-Evoution