Miért nem dicsőség, ha egy férfi hazaadja a pénzt és segít a gyerek körül? Mert az anyát sem dicséri meg senki, ha enni ad a gyereknek

“Csak egy fokkal legyen szebb az ördögnél. Nem baj, ha iszik, meg néha elver, csak hűséges legyen. Nem baj, ha csélcsap, csak adjon haza pénzt. Nem baj, ha nem segít a gyerek körül, úgysem ért hozzá, ez nem egy férfi dolga, ahogy a háztartás sem.” Mennyi ilyen hiedelem volt szerves része a társadalomnak!

Az utóbbi évtizedekben lezajló, rég várt változásoknak hála azonban már tudjuk, nem jelent dicsőséget egy férfinak, ha társaival ellentétben ő ellátja a gyerekeket, segít a háztartási munkákban, és normálisan bánik a családdal. Ez egy férj, apa dolga, és ha jól csinálja, akkor csak végzi a dolgát. Nem jár érte dicsőítés, ahogy egy anyát sem dicsérnek meg azért, mert mondjuk megeteti a gyerekét, vagy a főnök sem hálás azért, mert minden nap bemegyünk dolgozni. Most egy apuka elmeséli, hogyan jutott el  a pöffeszkedő magatartástól ennek felismeréséig:

“Az egyik reggel a feleségemmel a mögöttünk álló hosszú éjszakáról beszélgettünk, megint sokszor fel kellett kelni a babánkhoz. Ekkor mondtam azt, hogy “Legalább én felkelek hozzá, a legtöbb férfi nem tesz ilyet. Igazán hálás lehetnél.”

Fáradt voltam. Azt is mondhattam volna ennyi az erővel, hogy Mel érezze magát szerencsésnek, amiért én vagyok a férje. Mintha felsőbbrendű lennék csak azért, mert én vagyok az apa. Reggel hét óra volt. Mel, a feleségem hátradőlt a székben, miközben Aspen az ölében aludt. Mel szemei vörösek voltak, haja kusza lófarokban. Kicsit közelebb húzta magához a babát. Azt vártam, hogy egyetért majd velem. De nem ez történt. Helyette csak annyit mondott: “Bárcsak ne mondogatnád ezt folyton.”

Akkoriban Mel  háromgyerekes anyaként egyetemre járt, még kötelezően az iskolában is kellett önkénteskednie. Órákat töltött az ebédlőasztalnál ülve a számítógép előtt, tanulva, miközben legalább egy gyerek mindig a nadrágját rángatta. Emellett sokszor mondta, mennyire érzi magán a nyomást, hogy hiába anya és diák, a házat is tisztán kéne tartania, a gyerekeket is meg kell nevelnie, arról nem is beszélve, hogy mindegyiket elvigye orvoshoz, edzésre, ahová csak kell.  Én meg ott voltam, és ezeket az elvárásokat tápláltam benne, ahogy hálát vártam azért, mert óriási teljesítményt nyújtva nagylelkűen kiterjesztettem apai szerepem, és éjszaka felkeltem a kicsihez.

Persze akkor nem gondoltam ezt át. Azért beszéltem így, mert éreztetni akartam, mennyire részt veszek a család körüli teendőkben. Úgy éreztem, hogy apaként jobban helytállok, mint a legtöbb férfi: amikor hazaértem a munkából, takarítottam, segítettem a házimunkában,  felkeltem éjjel a babánkhoz, és még számtalan dolgot megtettem azért, hogy a házasságunk partneri kapcsolatként működjön. De valamiért úgy éreztem, hogy ezért különleges figyelmet és extra elismerést érdemelnék, hiszen ez mind az anya feladata lenne.

Ezért mondtam azt reggel Melnek, aki nem mutatott kellő hálát, hogy “Miért ne mondogathatnám ezt? Hiszen igaz. Megteszek egy csomó dolgot, amit más apák nem. Én vagyok a jó fiú.”  Mel erre felállt, és suttogva, hogy fel ne ébressze a babát, azt mondta:

“Azért, mert ettől úgy érzem, nem vagyunk egyenlő társak. Amikor ezt mondod, mintha azt várnád, hogy csókoljam meg a segged mindig, amikor felkelsz éjjel a gyerekhez. Ő a te gyereked is.”

Egy ideig még vitáztunk, közben kifejtette, mennyire értékeli, hogy ennyi minden megcsinálok a gyerekek és a ház körül, de azt utálja, hogy ettől úgy viselkedem, mintha valami különleges  jutalmat érdemelnék, csak azért, mert azt teszem, amit egy férjnek, apának tennie kell.

Az első, zsigerből jött reakcióm az volt, hogy felhúztam magam. Legszívesebben elkezdtem volna Melnek sorolni azokat az apákat, akik semmit sem segítenek a feleségüknek. De mielőtt kinyitottam volna a számat és mondtam volna valami durvát, inkább szó nélkül elhagytam a házat. Mérgesen mentem dolgozni. 20 percig puffogtam magamban, sorolva a fejemben, mi mindent csináltam, mikor mosogattam utoljára. Aztán, életemben először feltettem magamnak a kérdést: miért várok én ezért jutalmat? Hiszen én is ott ettem, azokat a tányérokat használtam. Eszembe jutott, amikor porszívóztam vagy mostam, és rájöttem, hogy ugyanolyan bunkó pasi vagyok, mint akiket úgy lenézek, amiért azt gondolják, hogy a házimunka és a gyerekek egyedül a nő feladatát képezik.

Az, hogy Mel a felelős mindenért otthon, s ennek elvárása annyira mélyen belém ivódott, annyira részét képezte a családról alkotott elképzelésemnek, hogy piedesztálra emeltem magam, csak mert felkeltem a babánkhoz éjjel. Mire beértem a munkahelyemre, már teljesen magam alá zuhantam. Felhívtam Melt,  bocsánatot kértem tőle, és azt mondtam:

“Igazad van. Ez egy egyenrangú kapcsolat, és nem kellett volna úgy viselkednem, mintha én valami csodálatos lény lennék, csak mert felkeltem éjjel a gyerekünkhöz. Nem viselkedek így többet.”

Mel egy percig hallgatott a telefonban, majd annyit mondott: “Köszönöm.”

Forrás: Huffingtonpost