“Úristen, megfojtom ezt a gyereket” – Vekerdy Tamás szerint ilyenkor egy fontos dolog hiányzik az anya életéből

Vekerdy Tamás gyerekpszichológus legújabb interjúját az Anyám, borogass! oldalnak adta.

Mutatunk belőle néhány nagyon fontos idézetet.

“Mindenkinek melegen ajánlható Libby Purves Hogyan ne legyünk tökéletes anyák? című könyve a témával kapcsolatban. Ebből is kiderül, hogy tökéletes anya nincs. Viszont, ha képesek vagyunk a saját életünket élni, a gyerekünkkel is nagyon jót teszünk. Ebben pedig különbözhetünk egymástól, hiszen van olyan anya, aki boldogan marad otthon a kicsivel, és olyan is, aki néhány hónap múlva megőrül , mint zöld özvegy a lakótelepen, hiszen utál mindenkitől távol élni, de azért a külső elvárások miatt hősiesen kitart. Pedig ez hülyeség. Ha ő úgy gondolja, hogy vissza kellene mennie dolgozni, akkor menjen. Annak ellenére mondom ezt, hogy nagyszerű lehetett a régi világban az, hogy a gyerekek nem mentek óvodába, sőt, sokszor iskolába sem, például az arisztokrácia köreiben. Csodálatos dolog családban felnőni, de ma a világ működése más, és ezt tekintetbe kell vennünk.

Ismétlem: A gyerek számára az a legfontosabb, hogy az anya hogy érzi magát a bőrében. És itt akkor meg is nyugodhatnánk, sőt, jó lenne, ha megnyugodnánk: mert nevelés nincs, csak együttélés van a gyerekkel. Kompetens együttélés. Hitelesség. Azt csinálom, amit szeretnék, azt mondom, amit gondolok és érzek, nincs színlelés se a férjem, se a gyerekem, se az anyósom, se az anyám felé, csak önmagammal való azonosság. Ilyenkor nyugodtan lehet tévedni és hibázni.”

Vekerdy arról is beszélt, hogy ez a hitelesség azt is jelenti, hogy a rossz párkapcsolatot vagy a lelki krízist se titkoljuk a gyerek elől.

“Elmegy a hülye férjem, és arra kér, ne mondjuk el a gyereknek, ne zavarjuk meg, mert dackorszakban van, oviba megy, iskolás lesz, satöbbi, és egyébkéntis ő minden este ott lesz meg reggel is, ő viszi, tehát szinte olyan, mintha mi sem történt volna. De hát ezek mind baromságok! A gyerek mindent lát, mindent érez. Láthatatlan csápjai nemcsak a tudatos, hanem a tudattalan képzetáramlásunkba is elérnek, és nagyon zavarja, hogy nem tudja pontosan, mit tud. Tehát mindent azonnal mondani kell: igen, apa elköltözött. És akkor én természetes módon elsírom magam. Vagy hősies vagyok, visszatartom a könnyeimet, és majd este folytatom a fürdőszobában egyedül? Nem! Ott rögtön sírok. Akkor a gyerek is sír, és ez nagyszerű, mert ott a dolog, ki van rakva. Sokkal kevésbé káros, sokkal kevésbé traumatizáló, mintha ellepleznénk.”

Ez persze nem azt jelenti, hogy az összes veszekedést a gyerek előtt kéne lefolytatni.

“Nem, persze, nem fogok üvöltözni, hogy: “az a rohadt ribanc, aki az apádat elcsábította tőlünk”, ezt így nem öntöm a gyerekre, de korrekt vagyok, megmondom, mi a helyzet. A gyerek úgyis átéli. Egyébként azt is meg lehet osztani vele, hogy “Én nagyon nem szeretem Klári nénit, vagy Judit nénit, mert úgy érzem, hogy ő elvitte apát, de ez nem jelenti azt, hogy te ne szerethetnéd.”

Élet egyedülálló szülőként

“De itt még egy megjegyzést kell tenni: a régi világban nagycsaládban éltek az anyák, volt nagymama, dédike, nagynénik, nővérek – nem gondolt senki arra, hogy egy egyedülálló anya küzdjön egy-két-három gyerekkel. A gyerekek idegesítőek, ha állandóan velük kell lennünk, kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat, amellett, hogy aranyosak, kedvesek, jókat lehet velük marháskodni, de csak akkor, ha az anya kipiheni magát. Ha az anya időnként úgy érzi, hogy “úristen, megfojtom ezt a gyereket” (akit egyébként imádok), nem tudja, hogy ez természetes, azért van így kiborulva mert nincs biztosítva az ő személyes pihenőideje.”

A teljes interjút az Anyám, borogass! oldalán olvashatod el!