Ezek a japán szerzetesek élő múmiákká váltak

Egy kis japán buddhista szekta tagjai  a Japán-Alpok hegyei között addig éheztették magukat, amíg sikerült múmiaként összekapcsolódni az örökkévalósággal.

Az önmumifikálás évszázadokon keresztül bevett szokás volt a szekta tagjai számára, ez volt a végső megvilágosodás, a legszentebb cél. Az egész tradíció alapító szerzeteséről máig úgy tartják, hogy élve mászott be a sírjába, ahol nem meghalt, hanem meditációval mély állapotba kerülve várja feltámadását. Amikor visszatér a kómából, bizonyos mennyiségű lelket magával visz majd, s erre a szerzetesek úgy érezték, csak akkor méltók, ha kvázi mumifikálódnak.

Ám ehhez vagy nagyon tartós hidegre, vagy száraz, forró időre van szükség, ami Japánban nem igazán adatott meg. A mumifikálódás kezdetekor épp az ezres években járt a történelem időszámításunk után, de a szerzetesek csak az 1200-as évekre tökéletesítették a folyamatot. Először  a világtól eltávolodni vágyó delikves három éven át csak a hegyen begyűjtött élelmet fogyasztotta, fakérget, rügyeket, gyökereket, dióféléket. Ezalatt a szervezetről lefogyott a zsír, az izmok nagy része, az ember kiszáradt, s a halál utáni bomlásért felelős baktériumok is keveseb tápanyagot kaptak. Ezután a szerzetes beléphetett a végtelen meditáció állapotába, s onnantól semmit sem esznek már. Inni is cak kevés sós vizet lehet, vagy kínai lakkfából főzött mérgező teát, ami meggyorította a várt halált. A haldokló szerzetest fenyőkoporsóban 3 méter mély gödörbe temették le légcsővel és egy csengővel, hogy jelezni tudja, ha még él. Amikor már valóban meghalt, a szerzetest rendesen eltemetté, és csak 1000 nap múlva nézték meg, sikerült-e mumifikálódnia. Ha nem, a testet elégették.

A rituálét csak 1868-ban tiltották be, mint barbár tevékenységet, ám az utolsó mumifikálódott szerzetes 1903-ban hunyt el. A múmiák egy része ma is látható különböző szentélyekben.

Forrás: Index